Vannak pillanatok az ember életében, amikor összecsapnak a feje fölött a hullámok, és semmi más nem marad, mint a hit abban, hogy mindez azért van, mert nem vagyunk jó helyen, és valami sokkal jobb vár ránk. Ehhez azonban ki kell zökkennünk a korábbi életünkből. Ilyenkor a legnehezebb optimistának maradni, pedig éppen ez a kulcsa mindennek.

Az ember azt tudja elérni a legnagyobb valószínűséggel, amit el is tud képzelni. Az ún. Pygmalion effektusnak kísérleti bizonyítékai vannak, melyeket iskolás gyerek körében gyűjtöttek. Azokban az osztályokban, ahol a lelkesítés és dicséret eszközeivel éltek, látványosan jobb eredményeket értek el a diákok, mint ahol degradálták, és a hibáikért büntették őket. Ugyanilyen jelenséget tudunk létrehozni saját magunkban is, ezért a „nem vagyok rá képes” típusú programozó mondatokat célszerű minél gyorsabban lecserélni valami sikerre ösztönzőre. Sokkal nehezebb és fáradtságosabb munka ez, mint ide leírni, de nagyon megéri, hiszen minden fejben dől el. Teljes mértékig hiszek ebben, és Pici-én érkezése az én első saját kísérleti bizonyítékom. Most pedig a másodikról fogok írni.

Vicces lehetett hallani, hogy na majd én egyedül nevelem a kislányomat, és hamarosan visszamegyek dolgozni egy jobb munkahelyre. A régivel nem tudtam összeegyeztetni sem az anyaságot, sem a növekvő üzemanyagköltségeket, sem a vágyamat a szakmai kihívásokra és fejlődésre. Tudtam, hogy nehezített pálya lesz, de nagyon akartam, és éreztem, hogy képes nagyok rá, mert készen állok a változásokra és jó munkaerő vagyok. Az anyaságnak köszönhetően ráadásul sokkal talpraesettebbé, vidámabbá és nyíltabbá váltam. Csupa jót hozott az életembe a pici lány.

Arra gondoltam először, hogy elköltözünk a barátokhoz közel, de az élet ismét egy huszárvágással, máshogy oldotta meg a problémámat. Nagyfokú rugalmatlanságot tapasztaltam az állásinterjúk során, holott eddig azt láttam, hogy ma már sokkal nyitottabbak az otthoni munkavégzésre, és a kismamák foglalkoztatására. Az állásinterjúk mégis időpocsékolásnak bizonyultak, de ahogyan az lenni szokott, utólag már látom, hogy ezekből a pozíciókból mindig hiányzott valami, ami számomra fontos. Ráadásul duplán stresszeltem magam, hogy hogyan fogom megoldani a költözést és a gyerekfelügyeletet, amikor még azt sem tudtam, hogy hová írassam be Pici-ént, és ugye ismerjük a bölcsis férőhelyek helyzetét.

Picit elengedtem a dolgot, gondoltam, koncentrálok a képzéseimre, aztán újra próbálkozunk. És láss csodát, pár hét múlva rám talált az, amit addig kerestem. A legnépszerűbb állásportálon megtaláltak, felhívtak, és az interjú során kiderült, hogy valóban telitalálat vagyok erre a pozícióra mindkét oldalról nézve. Költöznünk sem kellett, pedig ebben a környékben nem is gondolkodtam. Pici-én felügyeletét sikerült megoldani unokatestvérem segítségével, akik nemrég költöztek a közelbe, és a nagyszülők is mögöttem álltak, amire az utazások során különösen nagy szükségem lesz. Ezeknek köszönhetően visszatérhetek az egyetemi kutatómunkához, szakmai utakhoz, és várhatóan az oktatáshoz is. Nagyon lelkes vagyok, úgy érzem, hogy minden a helyére kerül, és boldog, mosolygós anyuka maradok, aki továbbra is mindent megold, és meg tudja mutatni a gyermekének, hogy az élet szép és tele van lehetőségekkel. Egészen hihetetlen, ugye? Véletlenek nincsenek, de csodák pedig vannak.

Következő beszámolóm már arról fog szólni, hogy hogyan sikerült berendezkednünk az új helyzetre. Közben pedig rendületlenül hiszek abban, hogy hasonló csodás módon hamarosan megvalósul a harmadik nagy vágyam. Kitalálod, hogy mi az?