Januárban kezdtem el főállásban dolgozni, az akkor 8 hónapos Pici-én mellett. Már lassan egy éve, hiszen lassan a karácsonyi leálláshoz készülődünk, bár még versenyt futva az idővel, hiszen a határidős munkák szépen összeértek, holott folyamatosan dolgoztam azokon a feladatokon, amelyek már régebben ismertté váltak.
Tartalmas évünk volt. Nehéz is lenni vitatni, hogy ihoztuk a helyzetünkből a maximumot. Idén 8 külföldi utat vállaltam a napi teendők mellett, levetkőzve az összes komplexusomat. Szeretnék bizonyítani, szeretném, ha jól mennének a dolgok. Nem tudok azonban elvonatkoztatni a folyamatos aggódástól, hogy mi történik, ha éppen beteg lesz Pici-én, amikor személyes találkozóm van, vagy időben odaérek-e érte a bölcsibe. Bármennyire igyekszem, szinte mindig utolsókén hozom el. Nála jobb partnert azonban keresve sem találtam volna az új élethez; egészen elképesztő az alkalmazkodóképessége. A betegségek is jócskán megritkultak, mióta a Marsl*k szirupot kezdtük használni. Persze nem kizárt, hogy ettől függetlenül éppen most ért be az immunrendszere.
Bár a vizsgáimat halasztanom kellett, továbbra is haladok a cél felé, és eddig siker koronázta a kitartásomat. Azt gondolom azonban, hogy mindenkinek, még a kisgyermekes édesanyáknak is kell időt fordítaniuk arra, amit szeretnek, hiszen ezzel előzhető meg a kiégés, ami igen súlyos következményekkel jáhat. Kellemetlenül érintett ezért, hogy huzamosabb ideig az esti altatás után a munkához kellett visszatértem a tananyag vagy egy jó könyv helyett, holott számomra a saját fejlődésem előrébb áll a száraz munkánál. Év végén lezárulnak a határidők, így karácsonykor kikapcsolódhatok, amit már nagyon várok. Bár napközben mindent beleadok, fejben már készülök a mézeskalács sütésre Pici-énnel.
Az anyai kreativitás nem mehet viszont szabadságra. Az egyre öntudatosabb és nehezebb Pici-ént próbálom bevonni a napi teendőkbe, hiszen egyelőre azzal tud segíteni, ha minél önállóbb. A napirendünket meg kellett változtatni, így bölcsi után rögtön sétálni megyünk, ezzel megspórolva egy föl-le cipelést a harmadik emeletre. Mindeközben igyekszem rábírni a lépcső tetején várva rá, hogy önállóan közlekedjen, hiszen a képessége megvan hozzá. A rendetlenség szerencsére nem zavar, de néha túl sok. Különösen, amikor éjjel a fürdőbe menet belerúgok a tortaformák-muffinformák kompozícióba, amit talán mégis el kellett volna pakolni a nap végén…
