Oly csodás ez a nyár! Rendben mennek a napjaink, Pici-én imádja a bölcsit, én is jól érzem magam a munkahelyen. Délutánonként nagyokat sétálunk a gyönyörűen karbantartott, szökőkutakkal és virágokkal teli kisvárosban, amit lassan otthonunknak mondhatok. A folyton visszatérő vírusos torokgyulladás viszont beárnyékolja a mindennapjainkat, és erre nem sikerült csodaszert találnom. Ironikus módon ezek jobban megviselnek engem mint Pici-én, aki nagy büszkeségemre egyre önállóbb, egyre szebb, és egyre inkább hasonlít rám.

Pár évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer eljutok Japánba, de valami csoda folytán ez is megvalósult. Hihetetlen élmény volt! Szerencsére a mamáék jól bírták a gyűrődést, amire szükség is volt, hiszen Pici-én épp előtte lett életében először tényleg beteg: bakteriális torokgyulladás. Elég nyugtalan voltam már az utazás miatt is, és a betegség akkor különösen rosszul jött. Mama megnyugtatott azonban, hogy semmi baj nem lesz, ott is tud pihenni, a gyógyszert beadják neki, jó helyen lesz. Nem kicsit tette próbára a türelmüket az antibiotikum beadása, de mindenki jól vette az akadályokat. Nem érzem magam rossz anyának azért, mert nem én voltam végig vele. Úgy érzem, hogy elég kihívásban kell helyt állnom ezt leszámítva is.

Nem egyszerű a kikapcsolódás. Abba a korba léptünk, amikor egy baráti délután nem a beszélgetésről szól, hanem arról, hogy Pici-én után szaladgálok, mint ahogyan a többi anyuka is teszi a saját porontyával. Csöppet sem pihentető. Megnyugtató is azonban egyúttal, hiszen az elevenség az egészséges gyerek ismérve. Ezek az életszakaszok észrevétlenül beköszöntenek, és mire eltervezné az ember, hogy hogyan fog reagálni bizonyos helyzetekre, már benne is van.

Az élet megy tovább, nem szándékozom visszalépni, vagy bármit is feladni. Ha néha nehéz is, attól még örömteli. Úgy tűnik, hogy fel is csillant a remény egy újabb lépéshez.