Csodát nem tesz semmi és senki, végig kell tolni, és kész. De nézzük meg részletesebben!
Családbarát kórház – azaz a babát 24 órára kiadják az anyuka mellé. A legnagyobb kitolás, amivel vélhetően a munkaerőhiányt próbálják leplezni. A segítség éppen az lenne, ha legalább az első éjszaka hagynák az újdonsült anyukát pihenni, már amennyire a hormonfröccs engedi. Ehelyett folyton fel kell kelnie, hogy megpróbálja ellátni a síró babát, akinek még új az élet, miközben az ágyon való átfordulást is kétszer meg kell gondolnia. Lehetetlen küldetés, mégis túléljük valahogy, végig rettegve, hogy nehogy a sírással felverjük a többi babát és anyukát. Az elkülönítésünknek köszönhetően nekem legalább ettől nem kellett félnem.
A hab a tortán, amikor az első gyermekes anyukát ellátják különböző tanácsokkal. Próbálkozzon a szoptatással, de adjon neki tápszert! Éjszakára adjon neki dupla adagot, mert nyugtalanok szoktak lenni! Ne adjon neki tápszert, felesleges, és nem fog szopni utána! A mindent megmutatunk ígéret eredménye pedig az lett, hogy megtanulhattam, hogy mi az angol pólya, és szóban elmondták a tisztába tétel lépéseit. Aztán mondjuk úgy, hogy hagyták kitapasztalni magunktól a többit.
Számítottam rá, és előre készültem, hogy ellentmondásos és erőszakos tanácsokat kapok majd a babagondozással kapcsolatban, de így is megviselt. Az anyai ösztönök viszont hihetetlenül működnek, így sikerült mindent megoldani valahogy. Most, több mint 5 hónap elteltével sem tartom könnyűnek azt az első időszakot, mert hiába tudom már, hogy mit hogyan kell csinálni, egy újszülött még csak nem is sejt semmit ebből, pedig ez a kettőtök feladata. Alig vártam, hogy hazajöjjünk.
A család kötelezőnek tartja, hogy eljöjjenek a babánál segíteni az első napokban. Sokáig gondolkodtam, hogy akarom-e ezt, mert pontosan tudom, hogy mennyire nem tolerálom a kéretlen tanácsokat, mennyire fafejű és akaratos tudok lenni. Különösen, ha betolakodnak a személye zónámba, az otthonomba, amit már régen nem osztottam meg senkivel.
Az első éjjelt egyedül töltöttem otthon a kicsivel, és meglepően jól mentek a dolgok, a körülményekhez képest. Második nap megérkezett a nagymama. Ekkor jöttem rá, hogy a család funkciója valójában az anya kényelmének biztosítása, de tanácsokkal jobb, ha az idősebb korosztály nem látja el az újdonsült anyukát. Harminc év azért harminc év, azóta millió új eszköz lett, és teljesen mások az irányelvek is. Vannak fiatal barátok, rokonok, akik jobban tudják ezeket. Nehéz ezt megértetni a nagyikkal, pedig az első napokban óriási türelemre és kitartásra van szükség, a beleokoskodás pedig csak ront a helyzeten. Volt rá példa, hogy 2 órán keresztül forgattam a babát, mire sikerült megszoptatni, a következő naptól kezdve viszont jól ment a dolog. Ha akkor feladom fél óránál, akkor valószínűleg tápszeresek lettünk volna igen hamar. Ezek voltak azok az pillanatok, amelyekben nem volt szükségem közönségre. Még mindig úgy gondolom, hogy az anyukát és a babát egy hétre egy erdő közepén kellene kellene elhelyezni, ellátni minden jóval, társasággal, amikor igényli, ezzel biztosítva, hogy lerendezzék a picivel ezeket a csatákat. Jobban feszélyezett, hogy a szomszédok hallják a sírást, vagy hogy a látogatók a síró babát látják, mint maga a sírás.
Kétségbeesetten írtam körbe a barátnőknek, hogy mi a teendő, amikor éjjel nem alszik a baba. Á, ez normális, pár hét, és elmúlik, de azért elláttak néhány tippel. Nálunk egyik sem működött, talán majd a következőnél. Pici-én éppoly immunis volt a fehér zajra, mint a ringatásra. Jelentem, ma már én is nyugodtan hirdetem az igét, hogy idővel tényleg javul a helyzet, de arra az első néhány napra egyszerűen nincs módszer, túl kell élni.
Furcsa módon éppen ehhez az időszakhoz kapcsolódik életem egyik legszebb élménye, amikor is a messze élő barátnők mind eljöttek meglátogatni és próbáltak segíteni. Hihetetlenül nagy mázlista vagyok, hogy ilyen ajándékot kaptam a csodás kislányom mellé. És akkor még nem is tudtam, hogy ezzel nincs is vége!
