Elérkeztünk a legizgalmasabb részhez, amikor Pici-én világra jött. Könnyen ment, azt mondták, de nem ment minden csavar nélkül, ahogyan az várható is volt egy csoda-baba esetében. Nem mintha nem lenne minden szülés egyedi és csodálatos.

Egyedül voltam. Nem akartam hazamenni a szüleimhez, ez a kis lakás az én otthonom, ígyis-úgyis bejutok valahogy a kórházba, gondoltam én. Megnyugtatott volna, ha a CTG vizsgálatkor szépen bent tartanak, az tiszta lett volna és biztonságos. De hazaengedtek még két héttel a kiírt időpont előtt.

Ekkor már visszafogtam magam, délutánonként sétáltam egy órát, csak boltba mentem el, egyébként itthon voltam. Vártam. Tudtam, hogy hamarabb fog jönni, a nőgyógyász is így jósolta. No meg óriás babát. A bőröndömet levittem már a kocsiba, meglátjuk majd, hogy hogyan is lesz.

Másnap mentem volna a következő CTG-re, amikor éjjel 3-kor mosdóba menetelkor elfolyt a magzatvíz. Sok kismama aggódik azon, hogy tudni fogja-e, hogy ez az-e, de megnyugtatok mindenkit; amikor a nagy mennyiségű, langyos folyadék egyszer csak végigfolyik az ember lábán, az nem téveszthető össze semmivel. De hogy egy ismerősöm bölcs szavait idézzem: ha egy felnőtt ember csak úgy bepisil, az sem normális, úgyhogy mindenképpen irány a kórház!

Pár napja fájt a torkom, épp elkezdett folyni az orrom, azért kamillateával gőzöltem, eredmény nélkül. Gondoltam rá, hogy jó lenne, ha nem éppen most indulna be a szülés, mert mégis csak kellemetlen így…. de rám sem jellemző, hogy az egyszerűbb és kényelmesebb utat választom, különben hol lenne a kihívás. Ez úgy tűnik, hogy örökletes.

 Mi legyen most? Ott állok átázott pizsamában, nézem magam a tükörben. Meg fog születni. Anyám. Nem érzek semmit. Üljek autóba? Jól vagyok, képes vagyok rá. De ha útközben elkezd fájni? Az orvos egyébként is azt mondta, hogy ilyenkor le kell feküdni, és mentőt kell hívni. Hát jó, legyen. Ideges vagyok. Felmosok magam után, felöltözöm, és hívom a mentőt. A haza utat majd csak megoldjuk valahogy.

A mentő hamar érkezett, hagyták, hogy a saját lábamon menjek le, és segítettek a bőröndöt kivenni. A bébihordót viszont nem tudtuk elvinni. Huhh, így érdekesebb lesz hazajönni, de ez majd később. Most COVID teszt. Pozitív. Ez volt az, amire végképp nem számítottam.

Mentősök beöltöznek, az az érzésem, hogy nem boldogok. Valószínűleg karanténba kerülnek ők is. A protokoll szerint Szegedre kell szállítaniuk. Ám legyen, ott úgyis van pár jó barát. De nem, Kecskemét kegyesen felvállalt! Mindenféle vizsgálat nélkül irány tehát Kecskemét, ahol azonnal elkülönítettek. A vizsgálat során kiderült, hogy még messze van a szülés. Érdekes, pedig az volt az érzésem, hogy mire beérünk, kirázzák belőlem a gyereket. Nem gondoltam, hogy ennyire rossz a mentővel utazni, többé nem is próbálom vele. Utólag belegondolva, nem volt jó ötlet a mentőt kihívni, mivel ha előrecsúszott volna a köldökzsinór, ami miatt hívtam őket, az is csak a kórházban derült volna ki. A várandósságom alatt már megfigyeltem, hogy a kismamák és a gyerekek érinthetetlenek, azonnal szakorvoshoz irányítják őket, soha, senki, semmiért nem akarja vállalni a felelősséget értük.

A fertőzöttségemre való tekintettel a nem túl kedves ügyelete orvos közölte, hogy akkor császármetszés lesz. Jó, de miért? Azért mert a fertőzésveszély miatt nem lehetséges hosszú időm át vajúdni. Ja, vagy úgy! Kérdés, hogy miért nem vittek akkor inkább Szegedre? Az ügyeletvezető szerencsére úgy döntött, hogy egyébként semmi sürgős dolguk nincs, ezért némi gyorsítással meg lehet próbálni a természetes szülést, és 13:58-kor meg is született a hatalmas hajkoronával megáldott, hibátlan csöppségem. Az FFP2-es maszkot végig viselnem kellett. Amikor ez eszembe jut, akkor arra gondolok, hogy tulajdonképpen nekem már nincs is mitől félnem az életben.